Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél | vers/elemzés

A Biblia legjelentősebb történetének szereplője. igaz, első látásra egyféle mellékszereplőnek látszik, de ami a vállára nehezedő felelősséget illeti, a történet kezdeti szakaszában, nyugodtan az egyik főszereplőnek nevezhető. 

Szerepének jelentősége ellenére a Biblia mégis kevés részletet közöl róla. ő pedig, személy szerint soha sem szólal meg a Szentírásban. mindez talán meglepőnek tűnhet, ha arra gondolunk, hogy Isten angyala többször is megjelent álomban neki.
 
Reményik Sándor,  költeménye által egyféleképpen igazsgágot tesz neki és anélkül, hogy valamit hozzáadna a bibliai beszámolóhoz, mégis kiegészíti azt. és ezzel nem ferdíti el a történet tartalmát, hanem éppen csak teljesebbé, emberségesebbé teszi.
 
Jézus apja, Mária férje, József, az ács szólal meg Reményik versében. és nem akárkihez beszél, hanem imában egyenesen Istenhez. Előtte önti ki a szívét, tesz vallomást a Jézus apjaként átélt időszakról.
 
Legyinthetünk, és mondhatjuk, hogy ez csak egy költő képzelete szülte ima, fohász, de amint végigolvassuk a verset, lelkünk mélyén el kell ismernünk, hogy ez a képzelt fohász nagyon beilleszthető mindabba amit eddig Jézus születésének, életének körülményeiről tudtunk, de abba a vázlatos, szűkszavú beszámolóba is, amit az evangéliumokban találunk József életéről, személyiségéről.
 
A vers egy beismeréssel, vallomásnak is tekinthető sóhajjal indul. “nehéz ez az apaság” ismeri be József, kiemelve ennek az apaságnak a nagyon különleges, rejtélyes, s ezért néha megterhelő, talán szívet-lelket marcangoló jellegét. E vallomás után emlékek sorozatát villantja fel Isten előtt József, a gyermek szemeit, az ácsműhelyt, a szerszámokat, az Egyiptomba való menekülést, a Jeruzsálemi temploba tett látogatást, a bensősőges meghitt együttlétet amit egy szerető, gondoskodó apa kicsi gyermekével átélhet.
 
A felidézett emlékek zajlásával az őszinte, emberi érzések is életre kelnek József lelkében, szívében. Csodálat, gyönyörködés, élvezet, töprengés, elbizonytalanodás, enyhe szomorúság és egyféle beletörődés, meghajolás a Gondviselés útjai, vezetése előtt.
 
A vers egybefolyó szövegegység, szakaszokra osztottság nélkül, talán a költő ezzel is nagyobb hangsúllyal szerette volna érzékeltetni a mű ima, fohász jellegét.
 
-

Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél
 
Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, - és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek... ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek...
Ez az ács-műhely... ezek a forgácsok...
Mit tehettem érte?... mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt...
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja...
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, - én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.
 
 
 

 
 Fotó: pixabay.com

Ha netalán érdekelne:

Babits Mihály: Karácsonyi ének | vers/elemzés