Derzsi Sándor: Tudom, itt jársz | vers/elemzés

A jól megalkotott költemény egyik legevidensebb és ugyanakkor egyik legkedvelhetőbb jellegzetessége az, hogy világos, tiszta képet, egyet vagy többet is, képes felvillantani az olvasó lelki szemei előtt. E kép ábrázolhat egy élethelyzetet, tapasztalatot, vagy akár egy személyt, esetleg két vagy több személy közötti kapcsolatot is.

E szempont szerint Derzsi Sándor: Tudom, itt jársz című verse is a jól megalkotott versek közé sorolható, különösen azért, mert sikerrel szerkeszti meg a  fázó, didergő, e mostoha, sivár világban járó, de kint rekedt Jézus képének konturjait.

Igen, egy fázó, didergő, elhagyatott, magányos Jézus a központi alakja ennek a versnek, a mellék szereplője pedig a különböző okok miatt Jézus sorsában osztozkodó, tehát ugyancsak magányos, fázó, didergő, de a Megváltó társaságát kereső, áhítozó költő, akinek ez élete egy olyan világban bontakozott ki, amely magába foglalt világháborút, hazavesztést, új, csábítónak igérkező ideológiák elterjedését, csalódást, elfojtott forradalmat, börtönben eltöltött éveket,  elhagyatottságot és szenvedést. És Derzsi Sándor, az 1919 ben született, erdélyi származású költő, mindezeket, nem csak szemlélőként, hanem e szörnyűségek lesujtó terhe alatt összetört lélekként, a nyomorúság hullámcsapásainak megtört elviselőjeként élte át.

Mégis, e keserű élettapasztalat ellenére a Tudom, itt jársz című vers egy természetes gyöngédséggel, de egyszerűségében mégis szilárdnak tűnő meggyőződés, bizonyosság megfogalmazásával indul. Tudom, itt jársz most is közöttünk, hol a legsebbzőbb a világ... E bizonyosság kihirdetése után azonban a versből egyértelműen kiviláglik az a keserű megállapítás, hogy a jézusi jelenlét ellenére a földi élet továbbra is átokkal, fertővel, nyomorral hömpölygeti magával az emberi életeket, sorsokat.

A vers azonban nem csak valami személytelen, önmagát tudatosság nélkül működtető nyomorról, szenvedésről beszél, hanem fagyos lelkekről, szívekről, amelyek nem hajlandók meghallani a bebocsátást kérő, didergő Jézus szavát és nem akarják viszonozni felőle sugárzó jóság-meleget.

A költemény második felében a költő önfelismerő, és talán a lelkét már régóta szétfeszítő, marcangoló megállapítással lép a magányos Jézus és egyben az olvasó elé. Nézd, engem is utadra zártak visszhangtalan lélek-zenék... 

A csalódást, fájdalmat palástolni nem igyekvő nyilatkozat nyilt vállalásán túl, a vers utolsó szakaszai, sorai gyöngéd, törékeny, de mégis ellenállhatatlan, reményteljes vigasztalásként hintik az olvasó tudatába azt a tagadhatatlan valóságot, valójában isteni lehetőséget,  amely e világban, a számos emberi életben tomboló szörnyűséges nyomorúság-vihar közepette is lehetővé teszi egy testvér-kéz áldó érintésének megtapasztalását, valamint a jézusi kegyelem szíveket felmelegítő csodás hatásának átélését. 

-

Derzsi Sándor: Tudom, itt jársz
 
Tudom, itt jársz most is közöttünk,
hol a legsebzőbb a világ,
itt jársz simogató szelíden
s mégis, nem is néz senki Rád.
 
Mégis tovább sikoltja átkát,
fertőjét, szennyét a nyomor,
mégis fagyos a szív s a lélek
még most is jéghideg, komor.
 
Fagyos lelkek honába jöttél,
havas mezőkön jég-úton
lépkedsz jóságfehér ruhádban.
Hogy didereghetsz, Jézusom!
 
Fázol, tudom, áldó kezedben
a béke ága megremeg.
S fázós hangon kérsz bebocsátást,
viszonzó jóság-meleget.
 
Nézd, engem is utadra zártak
visszhangtalan lélek-zenék,
fehér ruhám már szürke, ványadt,
mord árnyasan megyek Feléd,
 
de rám ismersz: a kincseimben
könyűid másait leled,
nyújtsd hát e kietlen magányban
felém áldó testvér-kezed.
 
Rád váró együtt-dobbanásul
fogadd el e vágyó dalom
s melengesd meg Te is szívem,
én is fázom, fázom nagyon.
 



Fotó: pixabay.com

Ha netalán érdekelne:

Babits Mihály: Karácsonyi ének | vers/elemzés